kafeteriablog

Sokakhoz hasonlóan mi is Székesegyházat, Diadalívet, Duna-partot mentünk nézni Vácra. Meg persze letesztelni az emeletes Kiss vonatot, mely először ide indult útnak hazánkban, akárcsak egyébként az első hazai vonat. Az állomásról egyenes út vezet a Főtérnek kikiáltott Március 15.-e térre, ahol a Szent Mihály templom romjai és a most is funkcionáló Fehérek Temploma által bezárt szögben egy épületre akadtunk, melyet ismerős rajzfigurák díszítettek. És egy név; a karikatúrista-grafikus Sajdik Ferencé.

Az immáron 90 éves, mai napig aktív Kossuth-díjas művész munkáival minden magyar találkozott már, kivéve tán néhány csecsemőt. A középkorúak és az idősek a hajdani, Ludas Matyiról elnevezett humorújságot lapozgatva mosolyoghattak különös figuráin. A Televízióban is napi vendégek voltak alakjai; az Esti Mesét megelőző TV-Torna főcímzenéje alatt nevetgélhettünk rajtuk mindannyiszor.Később jött a nemrégiben sajnos elhunyt Csukás Istvánnal való együttműködés, melyből a Nagy Ho-ho-ho… és a Pom-Pom született.

Körülbelül erre számítottunk. Szegény Gombóc Artúrokra, meg a legendás horgász kukacára, úgy értve: csalijára. De – miután lecsengettük a nagyon barátságos összeget a belépőért – egészen mást (is) kaptunk.

Azt tudtuk, hogy Sajdik Ferenc nemcsak rajzeszközökkel, de szívvel is dolgozik, és vannak történetek, mennyire háttérbe tudja szorítani az egzisztenciális kérdéseket, ha azok művészi kihívással kerülnek szembe. Barátság a kulcsszó, ha a mindössze egy-kétszáz négyzetméteren megvalósult, mégis iszonyú gazdag kiállítás létrejöttét firtatjuk.Papp László váci, szintén nagyrészt szenvedélyből tevékenykedő műgyűjtő vette rá a karikatúristát, készítsen táblaképeket a városról. „Nem, nincsen váci kötödés” – mondta el ottjártunkkor is jó párszor a pénztáros-teremvigyázó néni. – „Váci barátság van”.    

Sajdik-szemmel láthatjuk a város történelmét, jelenét. Ahogy Mária Terézia lépdel a tiszteletére emelt diadalív felé. Egy másik helyen, időben és képen egy miniszoknyás hölgy állítja meg néhány másodpercre az életet egy utcában. Szüretelnek, szánkoznak, esznek-isznak az emberek, élik mindennapjaikat az ikonikus épületek, tájak előtt.

Sokszor mintha egy teljesen hagyományos galériában járnánk. Mégis valahogy Sajdik az egész. Fel-felsejlenek a grafikusművész jellegzetes alakjai. Úgy ad valami nem megszokottat, meglepőt, hogy közben önmaga marad. A Sajdik-világ kitárul, ő pedig ellátogat annak legvégső határáig.

Jó, jó, azért megjelenik Picur meg Festéktüsszentő is. Nélkülük olyan egy Sajdik Ferenc kiállítás, mint AC/DC koncert Highway to Hell nélkül. Utánuk jönnek a terem oszlopaira szögelve a „vegyes felvágottak”. Így jellemezhetnénk az olyasfajta portrékat, melyek végülis karikatúrák – kinek nagy az orra, annak itt még nagyobb stb. – de súlyos mondanivaló-terhet hordoznak kereteiken belül. Sőt, már a kereteken. A művész úr kihasználja ezt az apró kis teret, hogy jól felismerhetően saját készítésű figurákat helyezzen el a képek előtt, a témákhoz kapcsolódóan. Vagy éppen megtöri a keretet, mint Szörényi,Bródy közös képe felett s alatt, ezzel sok mindent kifejezve annak, aki kicsit is ismeri a szerzőpáros történetét.

Nagyjából itt zárult le váci legkülönlegesebb élményünk. Mert mindig nagy élmény valakit egy új oldaláról megismerni, a fejünkben lévő Wikipédiában kicsit átírni a bejegyzést. És az élmények sorának, úgy hírlik, koránt sincs vége, hiszen több ismert rajzolóval, illetve örököseivel zajlik tárgyalás egy nagyszabású karikatúra-múzeum létrehozásának érdekében!

Cikkünkben szereplő képek a Modern Művészeti Gyűjtemény által kiadott Sajdik Ferenc: Váci képes album című kötetből valóak. 

Idén már csak október 31-ig látogatható a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeum tárlata. De ha Isten és az Operatív Törzs is úgy akarja, április elsején ismét megnyílik a HÉV kocsiszínből átalakított épület. Ez egyébként – a kifűthetetlenség miatt – évről-évre így működik.

Mintha csak a további élménynek akart volna megágyazni, már reggel gazdagabbak lettünk egy pozitív BKV-s élménnyel. Történt, hogy a társaságunkban lévő kisfiú a 24-es villamoson felejtette plüss Sonic sündisznóját. Nosza, felpattantunk a következő járatra, és megkértük a vezetőt, rádiózza be, hogy a végállomáson nézzék meg, nem maradt-e egy ilyen figura a járművön. Ott már várt minket egy szintén nagyon kedves járművezető hölgy a játékkal kezében. Hála és köszönet a sünmentés minden résztvevőjének! 

Pozitívum még, hogy a múzeum nincs messze a szentendrei HÉV végállomástól, sőt, már a vonatról látszik kültéri része. Azt követően pedig tábla kalauzol minket. 

Az épület előtt egy sínbicikli fogadott minket. Majd beléptünk, és kifizettük a „horribilis" belépőket. A normál jegy a mindenkori BKV-viteldíj ára, tehát 350 ft volt. A diák és nyugdíjas jegy 280. A fotózás lehetőségét egy ötszázasunk bánja, akkor is, ha telefonnal csattogtatunk képeket, de ennyivel szívesen támogat az ember egy ilyen nagyszerű intézményt! Mi még hűtőmágnes és vasutas tárcsa árával is támogattuk, melyeket a shopként is üzemelő pénztárban vásároltunk meg. 

Az első terem még csak „bemelegítésnek" bizonyult néhány makett, fotógaléria és kisebb tárgyi emlék – szárazbélyegző készülék például – közreműködésével. Ezután „durvulni" kezdett a helyzet; vasúti szemafor, kovácsműhely, áramátalakítók váltak láthatóvá. 

Gondolom, ezeken termeken a legtöbb látogató gyorsan átrongyol, hogy beléphessen a buszok „szentélyébe". Az ifjabb koromban még vidáman közlekedő trolikra, illetve kék buszokra fel is lehetett lépni. A gyermekek ismerkedtek a monstrumokkal, még a hozzám hasonló „kövületek" nosztalgiáztak, vajon mikor, hova, hogyan utaztunk e járművekkel. 

Ezután visszafelé is le kellett gyalogolni a mintegy száz méteres távot, hogy egy másik ajtón át a Villamosok Birodalmába léphessünk. Itt egy műanyag tehén fogad minket, sárga alapszínét ráfestett villamosajtók törik meg. A félreértések elkerülése végett az is rá van írva, hogy COWBINO, mintha csak az M betű fordult volna W-re. 

Beljebb, a hajdani HÉV-kocsiszínbe lépve komolyodik a helyzet. A legfiatalabb lakó talán az UV villamos, mely a kétezres években még javában „taposta" a Szabadság-hidat. A korelnök valamelyik XIX. század végi gyönyörű faszerkezetű lehet. Jópárnak fel lehet mászni utasterébe, sőt, van ahol a vezető helyét is el lehet foglalni. A gyermekek boldogságára és a szülők fejfájására néhány villamoson csengetni is lehet. 

A legalább egy tucatnyi „tuja" mögé szinte cipőkanállal fért be néhány műszaki mentő gépkocsi, sőt, egy téli, seprűs síntisztító jármű is.

Ezek után irány a szabadtéri részleg, ahol újabb műszaki csodák várnak ránk! 

Igaz, a jobb szélen horgonyzó HÉV szerelvény feltűnés nélkül elvegyülhetne a mai járműparkban. 

A gőzvontatású HÉV azért szerencsére már nem. A mozdonyba fel lehet mászni, bekukkantani a tűztérbe, a széntárolóba. Kis táblán az örök érvényű figyelmeztetés a hajdan volt járművezetőnek: „szemed mindig a pályán legyen!" 

Mi ezt megfogadjuk, úgyhogy láthatunk még pár munkamozdonyt: hálózatmérőt, síncsiszolót. És láthatjuk kis kedvencünket, a kilencvenes években a forgalomból kurtán-furcsán kivont Ganz metrót. 

Itt az ideje, hogy én is kivonjam magam a forgalomból, amennyiben ez írásom befejezését illeti. Összegezve: kicsiknek és érdeklődő nagyoknak nagyon kellemes félnapos  programot jelent ez az interaktív Városi Tömegközlekedési Múzeum Szentendrén, az ár érték arány ebben az esetben pedig több, mint fantasztikus!