kafeteriablog

Korántsem meglepő meglepetés, hogy e csend kellős közepébe hasítva az ausztrál rockistenek, az AC/DC csapata kihozta tizenhetedik sorlemezét Power Up címmel. Az élet minden területét behálózó év végi hajrá okán csak most emlékezünk meg róla.

Meglepetés az album, hiszen minden AC/DC lemezmegjelenés piros betűs ünnep a rocknaptárban. Nem meglepetés viszont, hogy a nyers rock mesterei így is, most is bizonyos idő (jelen esetben hat év) után előrukkolnak szokásos dalgyűjteményükkel. Kitörhet világháború, jöhet bármilyen járvány, kisbolygó csapódhat a földnek, őrájuk olyan szinten számíthatunk, mint a nappal s az éj váltakozására. 

Még akkor is, ha nem csupán a külső környezet, hanem a csapat háza tája is katasztrófa sújtotta területté vált. Elég lett volna Brian Johnson énekes betegsége, mely majdnem a hallásába került. (A legutóbbi turnén a Guns 'n' Roses hasonlóan érdes hangú énekese, Axl Rose helyettesítette, aki a körút folyamán szintén lesérült, de ez már másik történet.) 

Brian Johnson meggyógyult, a zenekaralapító Malcolm Young azonban sajnos nem. Mivel a zenekar megkérte a sajtót és a rajongókat, ne háborgassák a gitáros lelki békéjét, csak annyit lehet tudni: fiatalkori demencia okozta leépülését, mely a halálba torkollott.

Malcolm felett azonban mégsem aratott teljes győzelmet a kaszás. Szelleme itt maradt dobozba zárva, fel nem használt, de rögzített alapok (riffek) formájában. Nos, ezeket az ötleteket formázták dallá a fiatalabb Young, a szólógitáros Angus vezérletével a többiek, Malcolm helyén Stevievel, az unokaöccsel. 

Sok zenekar sokszor adott ki kiadatlan felvételeket (illetve akkor azok már kiadottak lettek). Előfordult, hogy ez jól sült el, pl. a Rammstein (Rosenrot), vagy a Judas Priest (Ram it down) esetében. Hiszen lehet, hogy adott dal csupán szerkesztési elvek miatt nem kerül fel egy albumra. Az AC/DC lemezeknél viszont alig beszélhetünk ilyen szempontokról, hiszen a világ egyetlen olyan bandájáról van szó, akiknek jól áll, hogy több százszor megírták ugyanazt a számot. 

Talán egyszerűen még nem lettek kidolgozva a nóták, semmi más nem áll a dobozolás hátterében. Ugyanis a Power Up első tételénél már felszínre jön, hogy nincs itt szó minőségi hanyatlásról. A Realize ugyanis tipikus AC/DC sláger, se több, se kevesebb. A Rejection szokatlanul (relatíve) dallamos tétel a zenekartól, és ez a szokatlanság e lemezen máshol is teret nyer. Például a Through the Mists of Timenál, amit Brian Johnson kedvenc dalaként nevezett meg egy lemezt promotáló interjúban. Gondolom, éppen a szokatlanságot, a kihívást értékelte benne. De ilyen alapon a Kick You when You’re downot is ugyanúgy szeretheti. Lehetséges, hogy hosszú éveken keresztül image-rombolóan melodikusnak találták a fiúk ezeket? 

A Shot in the dark viszont a legortodoxabb AC/DC fanok igényeit is kielégíti. Egy puritán imige klip is készült hozzá. Valószínűleg nem fog lemaradni a zenekar jövőbeli best of lemezeiről. Elfér a Thunderstruck is társai mellett. 

A Demon Fire második refrénjét már hangosan énekeltem mosogatás közben Brianékkel. Aki szereti ezt a fajta zenei megszólalást, annak szinte tökéletes a dal! Nem csoda, hogy ehhez már egy kifejezetten látványgazdag klip készült.

https://youtu.be/WllOatNmBK4

Az egyes dalok szintjén tehet most sem volt képes mellényúlni az ausztrál rock fogat. Az sem baj, ha néha átmegyünk Bon Joviba, ez némi színt visz az életműbe. Számomra az utómunkálatoknál keletkezik kis gond. Az anyag – ha lehet így írni – túl szépen lett kikeverve, leülepítve, szembe menve a zenekar védjegyévé vált pőre megszólalással. A megszokott „csorda vokálok” csupán jelzésértékkel vannak jelen.  

Nem szeretném azonban negatív gondolattal zárni e szösszenetet. Nyugodtan maradhatunk annyiban: a Power Up legalább annyira hallgatható, sőt, szerethető, mint az összes többi AC/DC album. Ha egyszer belekerült, nehéz kiparancsolni a lejátszó eszközből. Egyszóval, feleim, merítkezzünk meg a Youngék világában…

…az előzmények és az életkor függvényében bármely más banda esetén hozzátenném: „utoljára”. De az AC/DC esetében ez koránt sem biztos!

/Kérlek, támogasd munkámat egy fb-like-kal: https://www.facebook.com/Kafeteria-Blog-A-Kult-Ura-101213175135032 /

Járvány okozta pangás ide vagy oda: mindenképp színesíteni akartam a kafeteria blogot lemezismertetőkkel is. Hihetetlen, de már harmincöt éve, hogy barátom megszerezte valahonnan (akkor még nem volt ez olyan egyszerű) a Baltimora zenekar Living in the Background címre hallgató vinyl korongját. Amit azután simára hallgattunk, talán utolsó mohikánként máig tartó rocker-korszakom előtt.

Igen, ők azok, akik dallamosították a szimpatikus erdei ember üvöltését, Tarzan Boy címszó alatt. Ez annyira jól sikerült, hogy nem csupán azóta, de már akkor is a világ népessége semmi mást sem fogadott be tőlük. Talán ez is oka a zenekar meglehetősen rövid, két lemezes karrierjének (a Living in the… után még a Survivor in Love jött ki). Pedig, istenemre mondom, hogy ezen a debut albumon Tarzan Boy még a középmezőnyig sem ugrálta be magát!

A nosztalgia attól is lehet szép, ha keveset tudunk. Akkoriban még szűk mederben csordogáltak az információk néhány hevenyészve lefordított német pop magazin, vagy jól informált (?) rádiós műsorvezetők elpöttyentett mondatai által. Nem sejtettük, hogy ezúttal is, mint például a Boney M. vagy a Milli Vanilli által, át vagyunk verve. Nem az a bácsi énekelt – egyébként Jimmy McShane-nek hívták – aki a képéken pózolt, illetve nyugat-magyarországi rokonok meglátogatásakor az osztrák tévében elcsípett klipeken frontemberkedett. (Szegény a kilencvenes évek második felében Freddie Mercury-éhoz hasonló betegségben hunyt el.) Mégis, valahogy a Baltimora muzsikája mai napig úgy hat, mintha szívből kiinduló kreatív alkotófolyamat eredménye lenne.

A Living in the Background lemez – a kevesebb több elve alapján – hat dalt tartalmaz. Elsőként  maga Tarzan Boy hintázik be egy liánon, talán, hogy minél előbb szabaduljunk tőle. A korszak szerkesztési elveihez híven ezután azonnal melankóliába süppedhetünk a Pull the Wires szaxofonos ballada segítségével. A lemez egyértelmű mélypontja, minőségében elmarad a következő anyag, a Survivor in Love címadó balladájától, de ez a „mélypont” is azért még bőven alpesi magasságokban honol.

<iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/lkgeFO0QilQ" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; clipboard-write; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>

A címadó Living in the Background is balladisztikusan indít, de azután jól odavág neki egy rockos refrénnel. Talán éppen e rockossság véget vált személyes kedvencemmé e lemezről. Negyedikként érkezik „Tarzan fiú kisöccse” a Woody Boogie. Ezt másolták ki a második kislemezre az (ős)erdei hangulat jegyében. Bulizós nóta, afféle „szódával elmegy” kategória.

A Chinese Restaurantot hallva mintha valóban egy kínai étteremben járnánk. Persze, a dal születésekor még nem volt minden ötszáz méternél hosszabb európai utcában ilyen intézmény. A lemezt záró Running for your Love eleinte mintha a későbbi fiúcsapatok kicsit sablonos zöngeményeit vetítené előre, de később a második refrén hirtelen ennél nagyobb magasságba emeli a dalt.

Nem csak az a hihetetlen, hogy ezek a dalok már harmincöt éve megszülettek, hanem hogy ennyi idő után is ott lapulnak a hallójáratokban, és hogy az ember időnként csak előszedi a korongot, illetve annak digitalizált változatát.

/Egy lájkos támogatást kérhetnénk? Köszi! https://www.facebook.com/Kafeteria-Blog-A-Kult-Ura-101213175135032 /

Ne keverjük itt a címeket; Jack London regénye, a Martin Eden kamaszkorom egyik kedvenc könyve volt. Ezért magamra nézve szinte kötelezőnek tekintettem a belőle készült olasz (!) film megtekintését, majd a filmélmény hatására született gondolataim megosztását Veletek!

Amikor kicsit utána akartam olvasni a film hátterének, mindjárt egy októberi filmbemutatókat számba vevő írás került kezembe (laptomra). Szerzője azt nehezményezte, hogy idén ősszel nincs semmi jó film, csak olyasfélék, mint ez a Martin Eden. „Boldogok a lelki szegények" – jutottak eszembe a Megváltó szavai – „akiknek elég a Bimm-Bumm, Csitt-Csatt a mozivásznon, és máris kerek nekik a világ!" Na jó, eredetileg nem így volt befejezve.

Persze, megtörik a jég, csak kérdés, mi van alatta. Ami átcsillogott rajta, arról kiderülhet: nem arany, csupán színes kavics.

A történet tartópillérei állnak ugyan, a szellemiség megmaradt. De azon felül is, hogy az európai filmnek eleve egész más, mélázósabb a tempója, mint az amerikainak, az olaszok elkészítették a saját Martin Edenjüket, saját nemzeti filmikonjukkal, Luca Marinellivel. Ezt akkor is úgy látom, még ha Pietro Marcello rendező maximális tisztelettel bánt a regénnyel.

Ismerni kéne a korabeli olasz közéletet, hogy kicsit se érezzük: kimaradtunk valamiből. 

Aki szereti és ismeri a regényt, annak mindenképpen érdekes ez az adaptáció. Akkor is, ha a nyelvi, nyelvjárási szellemességeket nem is érti a feliratos filmen, mert az arrivedercinél többet alig tud olaszul. (Mint például e sorok írója.)

Kissé ellentmondok magamnak, ha azt írom: 1942 után itt az ideje, hogy az amerikaiak újra vászonra állítsák ikonikus írójuk csúcsművét. Talán a két filmalkotási stílust egybe vetve érthetnénk meg igazán a Martin Eden történet mondandóját.

Vagy akár a mi filmiparunk is rávethetné magát a sztorira. Mit érlel a sorsa a mai Magyarországon egy sárból feltápászkodónak, aki csúcsra akar jutni? 

Sokakhoz hasonlóan mi is Székesegyházat, Diadalívet, Duna-partot mentünk nézni Vácra. Meg persze letesztelni az emeletes Kiss vonatot, mely először ide indult útnak hazánkban, akárcsak egyébként az első hazai vonat. Az állomásról egyenes út vezet a Főtérnek kikiáltott Március 15.-e térre, ahol a Szent Mihály templom romjai és a most is funkcionáló Fehérek Temploma által bezárt szögben egy épületre akadtunk, melyet ismerős rajzfigurák díszítettek. És egy név; a karikatúrista-grafikus Sajdik Ferencé.

Az immáron 90 éves, mai napig aktív Kossuth-díjas művész munkáival minden magyar találkozott már, kivéve tán néhány csecsemőt. A középkorúak és az idősek a hajdani, Ludas Matyiról elnevezett humorújságot lapozgatva mosolyoghattak különös figuráin. A Televízióban is napi vendégek voltak alakjai; az Esti Mesét megelőző TV-Torna főcímzenéje alatt nevetgélhettünk rajtuk mindannyiszor.Később jött a nemrégiben sajnos elhunyt Csukás Istvánnal való együttműködés, melyből a Nagy Ho-ho-ho… és a Pom-Pom született.

Körülbelül erre számítottunk. Szegény Gombóc Artúrokra, meg a legendás horgász kukacára, úgy értve: csalijára. De – miután lecsengettük a nagyon barátságos összeget a belépőért – egészen mást (is) kaptunk.

Azt tudtuk, hogy Sajdik Ferenc nemcsak rajzeszközökkel, de szívvel is dolgozik, és vannak történetek, mennyire háttérbe tudja szorítani az egzisztenciális kérdéseket, ha azok művészi kihívással kerülnek szembe. Barátság a kulcsszó, ha a mindössze egy-kétszáz négyzetméteren megvalósult, mégis iszonyú gazdag kiállítás létrejöttét firtatjuk.Papp László váci, szintén nagyrészt szenvedélyből tevékenykedő műgyűjtő vette rá a karikatúristát, készítsen táblaképeket a városról. „Nem, nincsen váci kötödés” – mondta el ottjártunkkor is jó párszor a pénztáros-teremvigyázó néni. – „Váci barátság van”.    

Sajdik-szemmel láthatjuk a város történelmét, jelenét. Ahogy Mária Terézia lépdel a tiszteletére emelt diadalív felé. Egy másik helyen, időben és képen egy miniszoknyás hölgy állítja meg néhány másodpercre az életet egy utcában. Szüretelnek, szánkoznak, esznek-isznak az emberek, élik mindennapjaikat az ikonikus épületek, tájak előtt.

Sokszor mintha egy teljesen hagyományos galériában járnánk. Mégis valahogy Sajdik az egész. Fel-felsejlenek a grafikusművész jellegzetes alakjai. Úgy ad valami nem megszokottat, meglepőt, hogy közben önmaga marad. A Sajdik-világ kitárul, ő pedig ellátogat annak legvégső határáig.

Jó, jó, azért megjelenik Picur meg Festéktüsszentő is. Nélkülük olyan egy Sajdik Ferenc kiállítás, mint AC/DC koncert Highway to Hell nélkül. Utánuk jönnek a terem oszlopaira szögelve a „vegyes felvágottak”. Így jellemezhetnénk az olyasfajta portrékat, melyek végülis karikatúrák – kinek nagy az orra, annak itt még nagyobb stb. – de súlyos mondanivaló-terhet hordoznak kereteiken belül. Sőt, már a kereteken. A művész úr kihasználja ezt az apró kis teret, hogy jól felismerhetően saját készítésű figurákat helyezzen el a képek előtt, a témákhoz kapcsolódóan. Vagy éppen megtöri a keretet, mint Szörényi,Bródy közös képe felett s alatt, ezzel sok mindent kifejezve annak, aki kicsit is ismeri a szerzőpáros történetét.

Nagyjából itt zárult le váci legkülönlegesebb élményünk. Mert mindig nagy élmény valakit egy új oldaláról megismerni, a fejünkben lévő Wikipédiában kicsit átírni a bejegyzést. És az élmények sorának, úgy hírlik, koránt sincs vége, hiszen több ismert rajzolóval, illetve örököseivel zajlik tárgyalás egy nagyszabású karikatúra-múzeum létrehozásának érdekében!

Cikkünkben szereplő képek a Modern Művészeti Gyűjtemény által kiadott Sajdik Ferenc: Váci képes album című kötetből valóak. 

Szent HABakukk, mi ez a cím? Nyugalom, csupán a szeptemberben bemutatott új magyar mozira, besorolás szerint romantikus vígjátékra utalunk ezzel. Enyhe cselekményleírás következik, a vágány mellett kérjük, vigyázzanak!A HAB nem csupán a film címe, hanem a cukrászda neve is, mely a történet origópontja.

 Életkoromnál fogva valamennyit bekövethettem a magyar film evolúciójából. Az úgynevezett művészfilmek korszakába születtem bele, amikor alantas hozzáállásnak számított a nézői kegy keresése, az állami támogatás elnyerése viszont nem. Nem csoda, ha eközben reneszánszukat élték a régi klasszikusok; Latabárék, Kabos és Csortos támadtak fel újra.

A rendszerváltás után piaci alapra szerveződött a filmgyártás (is). Jöttek az úgymond családi vígjátékok, romantikus bohózatok a la Hollywood. Az amerikás hasonlat persze anyagi értelemben nem állja meg helyét; lyukas labdával fociztunk, de néha azért egy-egy gól bepattant.

Az ajánlók alapján nem is vártam többet a HABtól, mint egy egyszerű félreértések vígjátékát. Megmondom őszintén, cukrásznak készülő kislányomnak szántam, mint motivációs filmet.

Ehhez képest a cukrászat hamar „leszerepelt” a vásznon, értsd, a főszereplő Dóra ilyetén vállalkozása becsődöl. (A névválasztást talán a Republic-dal ihlette, melyben Dórácska áll a Jégbüfé előtt?) Mindenesetre innen már sejthetjük, hogy az ezzel a nagyfilmmel bemutatkozó rendező-forgatókönyvíró, Lakos Nóra, ordas-közhellyel élve „görbe tükröt tart” társadalmunk elé. A tükörben az látható, hogy aki nem a legolcsóbb alapanyagokkal operál, nem a noname eszközöket vásárolja, továbbá kreatív ötleteihez nem ér fel az átlagfogyasztó, az hamar lehúzhatja a rolót.

A segítség csakis „felülről" jöhet, de vajon kinek nyílik meg a Mennyország kapuja? A népességpolitika Szent Pétere csakis családosokat enged be rajta. 

Dórának fénysebességgel kell „családot alapítania". Még jó, hogy lakóházában ott él egy gyermekszínész. A Gyarmati Erik által megjelenített karakter mozilátogató kompániánk kedvencévé vált. 

A kölcsöngyermek mellé ál-apuka dukál. Szintén szerencse, hogy egy legénybúcsú hajótöröttjeként a Habba (cukrászdába) kerül Marci, mely karaktert Mátray László varázsolja vászonra. Örömmel vállalja a cuki szélhámosságban való részvételt, hiszen első látásra beleszeret Dórába.

Marci, mikor nem férjet színlel, fogorvos. Megvallom, biztos nem járnék hozzá, olyan szinten macho a karakter.

Éppen ellenkezője a visszafogottan érzelmes cukrászlánynak, akit a Felvidékről származó, és a szlovák-cseh film világában magasan jegyzett Kerekes Vica jelenít meg, hol „szürke kis egérként", hol bombanőként. Persze, ez a flexibilitás Bálint Dániel operatőr, és Lányi Fruzsina jelmeztervező munkáját is dicséri.

Az igazi bonyodalmak  kezdődnek, amikor egy manapság oly divatos workshopra kell bevonulnia a kreált családnak. Itt megismerkednek a ripacskodó marketinges nővel, egy szélhámos-szagú guruval, néhány papucsférjjel, meg a „természet gyermekeivel". Ja, és itt van Dóra exe az új üdvöskével. Nagyon jól tudja, hogy volt barátnője nem aranyhörcsög, hogy pár hét leforgása alatt kiskamasz fia legyen, mégsem „köp", még saját jól felfogott érdekében sem, hiszen csupán egyetlen, a workshopon részt vevő család nyerheti meg a harminc millát. 

A történetvezetésből és a karaktertípusokból már most kiderülhet: ez a Hab nem amerikai recept alapján készült, még azzal a tipikus hollywoodi happy enddel sem lett édesítve. Ez a film végre a MIENK!

Ezért tartottam fontosnak, hogy írjak róla, egy hónappal a bemutató után, most, hogy egyéb teendőim engedték. Még viszonylag frissen kóstoltam a Habot, sajnos már ekkor is megdöbbentően kis számú nézőtársaimmal együtt. Nagy kár lenne, ha ez a filmalkotás néhány másik jobb sorsra érdemessel (pl. Szinglik éjszakája) együtt hamar kikopna a köztudatból.