Sokakhoz hasonlóan mi is Székesegyházat, Diadalívet, Duna-partot mentünk nézni Vácra. Meg persze letesztelni az emeletes Kiss vonatot, mely először ide indult útnak hazánkban, akárcsak egyébként az első hazai vonat. Az állomásról egyenes út vezet a Főtérnek kikiáltott Március 15.-e térre, ahol a Szent Mihály templom romjai és a most is funkcionáló Fehérek Temploma által bezárt szögben egy épületre akadtunk, melyet ismerős rajzfigurák díszítettek. És egy név; a karikatúrista-grafikus Sajdik Ferencé.

Az immáron 90 éves, mai napig aktív Kossuth-díjas művész munkáival minden magyar találkozott már, kivéve tán néhány csecsemőt. A középkorúak és az idősek a hajdani, Ludas Matyiról elnevezett humorújságot lapozgatva mosolyoghattak különös figuráin. A Televízióban is napi vendégek voltak alakjai; az Esti Mesét megelőző TV-Torna főcímzenéje alatt nevetgélhettünk rajtuk mindannyiszor.Később jött a nemrégiben sajnos elhunyt Csukás Istvánnal való együttműködés, melyből a Nagy Ho-ho-ho… és a Pom-Pom született.

Körülbelül erre számítottunk. Szegény Gombóc Artúrokra, meg a legendás horgász kukacára, úgy értve: csalijára. De – miután lecsengettük a nagyon barátságos összeget a belépőért – egészen mást (is) kaptunk.

Azt tudtuk, hogy Sajdik Ferenc nemcsak rajzeszközökkel, de szívvel is dolgozik, és vannak történetek, mennyire háttérbe tudja szorítani az egzisztenciális kérdéseket, ha azok művészi kihívással kerülnek szembe. Barátság a kulcsszó, ha a mindössze egy-kétszáz négyzetméteren megvalósult, mégis iszonyú gazdag kiállítás létrejöttét firtatjuk.Papp László váci, szintén nagyrészt szenvedélyből tevékenykedő műgyűjtő vette rá a karikatúristát, készítsen táblaképeket a városról. „Nem, nincsen váci kötödés” – mondta el ottjártunkkor is jó párszor a pénztáros-teremvigyázó néni. – „Váci barátság van”.    

Sajdik-szemmel láthatjuk a város történelmét, jelenét. Ahogy Mária Terézia lépdel a tiszteletére emelt diadalív felé. Egy másik helyen, időben és képen egy miniszoknyás hölgy állítja meg néhány másodpercre az életet egy utcában. Szüretelnek, szánkoznak, esznek-isznak az emberek, élik mindennapjaikat az ikonikus épületek, tájak előtt.

Sokszor mintha egy teljesen hagyományos galériában járnánk. Mégis valahogy Sajdik az egész. Fel-felsejlenek a grafikusművész jellegzetes alakjai. Úgy ad valami nem megszokottat, meglepőt, hogy közben önmaga marad. A Sajdik-világ kitárul, ő pedig ellátogat annak legvégső határáig.

Jó, jó, azért megjelenik Picur meg Festéktüsszentő is. Nélkülük olyan egy Sajdik Ferenc kiállítás, mint AC/DC koncert Highway to Hell nélkül. Utánuk jönnek a terem oszlopaira szögelve a „vegyes felvágottak”. Így jellemezhetnénk az olyasfajta portrékat, melyek végülis karikatúrák – kinek nagy az orra, annak itt még nagyobb stb. – de súlyos mondanivaló-terhet hordoznak kereteiken belül. Sőt, már a kereteken. A művész úr kihasználja ezt az apró kis teret, hogy jól felismerhetően saját készítésű figurákat helyezzen el a képek előtt, a témákhoz kapcsolódóan. Vagy éppen megtöri a keretet, mint Szörényi,Bródy közös képe felett s alatt, ezzel sok mindent kifejezve annak, aki kicsit is ismeri a szerzőpáros történetét.

Nagyjából itt zárult le váci legkülönlegesebb élményünk. Mert mindig nagy élmény valakit egy új oldaláról megismerni, a fejünkben lévő Wikipédiában kicsit átírni a bejegyzést. És az élmények sorának, úgy hírlik, koránt sincs vége, hiszen több ismert rajzolóval, illetve örököseivel zajlik tárgyalás egy nagyszabású karikatúra-múzeum létrehozásának érdekében!

Cikkünkben szereplő képek a Modern Művészeti Gyűjtemény által kiadott Sajdik Ferenc: Váci képes album című kötetből valóak.