Ne keverjük itt a címeket; Jack London regénye, a Martin Eden kamaszkorom egyik kedvenc könyve volt. Ezért magamra nézve szinte kötelezőnek tekintettem a belőle készült olasz (!) film megtekintését, majd a filmélmény hatására született gondolataim megosztását Veletek!

Amikor kicsit utána akartam olvasni a film hátterének, mindjárt egy októberi filmbemutatókat számba vevő írás került kezembe (laptomra). Szerzője azt nehezményezte, hogy idén ősszel nincs semmi jó film, csak olyasfélék, mint ez a Martin Eden. „Boldogok a lelki szegények" – jutottak eszembe a Megváltó szavai – „akiknek elég a Bimm-Bumm, Csitt-Csatt a mozivásznon, és máris kerek nekik a világ!" Na jó, eredetileg nem így volt befejezve.

És lám, a Martin Eden az országos bemutató után hamar száműzetett a művész mozikba, ahova mi követtük. Ez csak egy pillanatig jelenthettett nekünk sokkot, hiszen belegondolva a Martin Eden eléggé a szélén helyezkedhetne el egy Jack London regényeket felsorakoztató polcnak. Ebben a történetben nem énekel semmiféle kutya, nem hív a vadon szava, sem az aranyláz Alaszkába. Ezt a regényt Jack London nem csupán írta, hanem ez a történet ő maga. Aki az író életére (és halálára...) kíváncsi, ebből megtudhatja a lényeget.
– Hosszú ez az előjáték – súgja fülembe párom, azonban nem otthon, hanem a moziban, és csupán a film főcímére gondol. Végre kiszínesedik a vászon, és rögtön kiszúrhatjuk: ez a Martin Eden időben és térben egész máshol létezik, mint amerikai eredetije.
A kiindulás azért hasonló. Martin egy nőt szed össze, egy elhagyatott hajón „ad neki". Nem sokkal a „nekiadás" után észreveszi, hogy egy fiatal fiút bántalmaznak a mólón. Megmenti, nem is sejtve, hogy ettől a két kiosztott pofontól mennyire döbbenetesen megváltozik élete. Ez, és az ezt követő hála-vacsora az eredeti regénynek is eleme. Az is, hogy itt tetszik meg Martinnak a felső tízezer életvitele, gondolkodásmódja, (hozzá képest való) műveltsége. És megtetszik a házigazda leánya, a megmentett fiú testvére.
A hölgy itt nem Ruth, mint a könyvben, hanem csak úgy olaszosan Elena Orsini, Jessica Cressy alakításában. Elena is vonzódik a kommunikálni alig bíró, alapiskolát sem végzett fickóhoz, de ezt egyelőre – érthető, de nem megérthető okokból – nem akarja teljes mértékben bevállalni családja előtt. Inkább megpróbálja okítani, magához felhúzni Martin Edent. (Az ő nevét egyetlenként őrizték meg az eredeti történetből.)
A fejlődés egy bizonyos szintjén Martin Eden megvilágosodik: írónak született! Egyetlen középiskola sem akarja soraiban látni az ugyan már meglévő, de szétszórt műveltséggel rendelkező tanulót, eleinte egyetlen újság sem fogadja az írópalánta novelláit. De ő nagyon kitartó és motivált.

Persze, megtörik a jég, csak kérdés, mi van alatta. Ami átcsillogott rajta, arról kiderülhet: nem arany, csupán színes kavics.

A történet tartópillérei állnak ugyan, a szellemiség megmaradt. De azon felül is, hogy az európai filmnek eleve egész más, mélázósabb a tempója, mint az amerikainak, az olaszok elkészítették a saját Martin Edenjüket, saját nemzeti filmikonjukkal, Luca Marinellivel. Ezt akkor is úgy látom, még ha Pietro Marcello rendező maximális tisztelettel bánt a regénnyel.

Ismerni kéne a korabeli olasz közéletet, hogy kicsit se érezzük: kimaradtunk valamiből. 

Aki szereti és ismeri a regényt, annak mindenképpen érdekes ez az adaptáció. Akkor is, ha a nyelvi, nyelvjárási szellemességeket nem is érti a feliratos filmen, mert az arrivedercinél többet alig tud olaszul. (Mint például e sorok írója.)

Kissé ellentmondok magamnak, ha azt írom: 1942 után itt az ideje, hogy az amerikaiak újra vászonra állítsák ikonikus írójuk csúcsművét. Talán a két filmalkotási stílust egybe vetve érthetnénk meg igazán a Martin Eden történet mondandóját.

Vagy akár a mi filmiparunk is rávethetné magát a sztorira. Mit érlel a sorsa a mai Magyarországon egy sárból feltápászkodónak, aki csúcsra akar jutni?